2014. július 5., szombat

A repülőtér

Húsz év telt el a Brooklandsen megrendezett második és a Silverstone-i harmadik Brit Nagydíj között. Három évvel korábban még bombázó repülők motorzajától volt hangos a környék, 1948. október másodikán azonban már GP-autók koptatták a kifutókat.

Geoffry Ansell (ERA) tényleg felszállt a kifutópályáról


Hosszú szünet következett az első két, 1926-ban és '27-ben megrendezett Brit Nagydíj után: legközelebb a második világháborút követően rendezték meg a futamot. Azt zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy a szigetország a köztes időszakban is része maradt a száguldó cirkusz vérkeringésének: Brooklandsben és Donnington Parkban is rendeztek nagydíjakat, bár egyik sem a Brit Nagydíj nevet viselte (előbbi Empire Trophy illetve Mountain Championship, utóbbi Donnington Nagydíj néven szerepelt az AIACR versenynaptárában).

A világháború után a Brit Nagydíj új helyszínének a néhány évvel korábban még katonai repülőtérként üzemelő Silverstone-t választotta ki a Királyi Automobil Klub (RAC). Silverstone profiljának legmarkánsabb eleme - ahogy az a mai műholdfelvételeken is látszik - a két, egymást keresztező kifutópálya, ami ma már a Grand Prix-pályán belülre esik, a legelső évben azonban még a versenyív részét képezte.

A Google műholdképén látszanak az egymást keresztező kifutók, amelyek 1948-ban még a GP-pálya részei voltak

Az 1948-as vonalvezetés nemcsak a maitól, de az 1950-estől is radikálisan különbözik, bár egyes, azóta klasszikussá vált szakaszokat már akkor megtalálhattunk. Ilyen például a Club, a célegyenesre ráfordító Abbey, a Woodcote és a Copse. 1948-ban azonban a versenyzők nem a Magotts-Becketts-Chapel hármas kanyarkombináció felé folytatták a kört, hanem ráfordultak az egyik kifutóra (Segrave-egyenes), majd a két kifutó találkozásánál kialakított hajtűkanyarban visszakanyarodtak a másik felszállópályára, ami visszavezetett a később használt pályára a Becketts-hez. Innen a ma is használt Hangáron keresztül a Stowe-kanyarig száguldottak, ahol ismét ráfordultak a kifutóra (Seaman-egyenes), majd egy újabb visszafordító után az X utolsó szárán jutottak vissza a Clubhoz. Az alábbi térképen az 1948-as vonalvezetést és a később használtat is láthatjátok, így talán érthetőbb lesz, amiről beszéltem.


Az 1948-as Brit Nagydíjat már az új Formula-1 szabályrendszer alapján rendezték meg. A versenytáv 65 kör, vagyis összesen 383.91 km volt, a kizárólag ebben az évben használt vonalvezetésű pályán egy kör 5.907 km hosszú volt. A sebtiben összeállított versenypályára azért volt szükség, mert a két "bejáratott" helyszín ekkoriban használhatatlan állapotban volt a háború miatt: az utánpótlás-raktárként üzemelő Donnington romokban hevert, míg Brooklands útjaira repülőgép-gyárakat építettek a háború éveiben.

Az 1948-as Brit Nagydíj nevezőinek névsora meglehetősen vegyes képet mutatott. A gyári csapatok legújabb fejlesztéseiket hozták el a repülőtérre, így tett a Maserati, a Ferrari és a Talbot, míg a mezőny többi része privát nevezőkből állt, akik háború előtti vasakkal vágtak neki a viadalnak.


A Maserati gyári autói nem értek oda időben a versenyhétvégére, így az időmérőt igazi vetélytárs nélkül nyerte a Talbot-Lagoval induló monacoi Louis Chiron. A második helyre a privát nevezőként Maseratival induló Emmanuel de Graffenried kavlifikálta magát. A rajtrács első tíz helye a következőképpen állt fel:

1. L. Chiron MON (Talbot-Lago)
2. E. de Graffenried SUI (Maserati)
3. P. Étancelin FRA (Talbot-Lago)
4. F.R. Gerard GBR (ERA)
5. L. Johnson GBR (ERA)
6. B. Bira THA (Maserati)
7. R. Parnell GBR (Maserati)
8. P. Walker GBR (ERA)
9. T. Rolt GBR (Alfa Romeo)
10. T.C. Harrison GBR (ERA)

A rajtnál komoly csata alakul ki de Graffenried és Chiron között, végül a monacói tudott elsőként elfordulni a Woodcote-ban. Itt Johnson próbált meg az élre ugrani, azonban az ERA motorja megadta magát, és a brit így már az első méterek után feladni kényszerült a futamot. A második kör végére a mezőny végéből rajtoló Villoresi és Ascari - kihasználva a friss fejlesztésű Maseratik fölényét - már átverekedték magukat az ellenfeleiken, és felzárkóztak szorosan Chiron mögé, a harmadik körben pedig mindketten meg is előzték.

Az első sorból induló de Graffenried folyamatosan vesztette a pozíciókat, és végül hat körös hátrányban fejezte be a versenyt. Chiron motorja sem működött tökéletesen, ami számára is keserves küzdelmeket és folyamatos pozícióvesztéseket hozott, míg végül a 37. körben váltóhiba miatt ki is állt. A cikk lső illusztrációján látható Geoffry Ansell kiesése - szó szerint: a brit pilóta kirepült az autóból, amikor az felborult, ám szerencsére sérülés nélkül megúszta a látványos balesetet.

Villoresi és Ascari (elöl)

Eközben az élen a két Maserati komoly harcot folytatott egymással, sokáig néhány másodperces különbséggel futottak, és többször is pozíciót cseréltek az első helyen. Villoresi a 27., Ascari a 29. körben jött ki a BOX-ba tankolni, Ascari pedig a hátsó kerekeket is lecseréltette - emiatt 50 másodpercre nőtt a hátránya márkatársával szemben. A második box-kiállásnál további 16 másodpercet vesztett Villoresihez képest, amit a leintésig sem tudott ledolgozni - annak ellenére sem, hogy a versenyben vezető pilóta autója műszaki hiba miatt nem volt száz százalékos. Az történt ugyanis, hogy rosszul rögzítették Villoresi fordulatszám-mérőjét, és az egyszerűen leesett a Maserati műszerfaláról, és beszorult a kuplung alá, így Villoresi nemcsak a motor teljesítményével nem volt tisztában, de a pedált sem tudta rendesen használni.

Végül a következő versenyzők értek célba:

1. Luigi Villoresi (Maserati) 3:18:03.0
2. Alberto Ascari (Maserati) + 14.0s
3. Bob Gerard (ERA) + 2:03.0
4. Louis Rosier (Talbot-Lago) + 4:35.6
5. B. Bira (Maserati) +1 kör
6. Bolster és Bell (ERA) +2 kör
7. Fotheringham-Parker és Hampshire (ERA) +5 kör
8. Roy Salvadori (Maserati) +5 kör
9. Emmanuel de Graffenried (Maserati) +6 kör
10. George Dixon (ERA) +7 kör
11. Peter Walker (ERA) +12 kör
12. Ansell és Bainbridge (Maserati) +15 kör