2015. április 11., szombat

Amikor a pilóták megbundázták a lottót

Kevés olyan verseny volt a Grand Prix történelmében, ami nagyobb viharokat kavart, mint az 1933-as Tripoli Nagydíj. 



Mindenekelőtt beszélnünk kell a lottóról. Az egész lottóőrületet Giovanni Canestrini, a La Gazzetta dello Sport (a mai napig a legnépszerűbb olasz sportújság) szerkesztője találta ki. Történt ugyanis, hogy az akkor olasz gyarmat Líbiában felhúztak egy európai színvonalú GP-pályát Tripoli mellett, azonban a közönséget csak nem sikerült becsalogatni a futamokra. Márpedig valamiből finanszírozni kellett a verseny rendezésének költségeit - nem is beszélve arról, hogy a befektetők hasznot is reméltek.

A lottószelvényeket 12 líráért árusították, az 1933-as futamra becslések szerint 15 millió líra folyt be ebből. Az eladott szelvények perforált sorszámát Tripoliba szállították, ahol 1933. április 29-én, nyolc nappal a futam előtt sorsoltak a kormányzó, Pietro Badoglio felügyelete mellett. A futamra harmincan neveztek, mindegyikük részére kihúztak egy szelvényszámot, majd a kisorsolt szelvények tulajdonosait telegramon értesítették arról, hogy lesz miért izgulniuk a versenyen: a győztes autóhoz párosított szelvény tulajdonosára busás nyeremény várt.

Nyolc nap hosszú idő - arra legalábbis elég hosszú, hogy a kisorsolt jegyek tulajdonosai megpróbálják növelni a győzelmi esélyeiket. 

A következő hét elején Canestrini és Tazio Nuvolari (Ferrari) találkoztak Rómában, de jelen volt Achille Varzi (Bugatti) és Mario Borzacchini (Ferrari) is, valamint az ő autójukhoz sorsolt szelvények tulajdonosai. A megbeszélés célja Varzi szerint az volt, hogy a nyeremény szétosztására "találjanak egy megoldást, ami a sport szabályaival sem megy szembe". Végül abban állapodtak meg, hogy amennyiben a három pilóta valamelyike megnyeri a futamot - és ezzel a három szelvénytulajdonos valamelyike megnyeri a jackpotot -, a nyereményt egyenlően osztják el egymás közt. Igaz, ezzel a győztes szelvénytulajdonos hatodát kapja annak, amit tisztán nyerhetett volna, ezt azonban a három versenyző képességeit ismerve szinte biztosra vehette. A Hatok - ahogy később nevezték a megállapodás résztvevőit - végül alá is írtak egy megállapodást, amelyben lefektették a kereteket.


A megállapodást egyébként több korabeli sportlap is megírta - kivéve persze a mindig jólértesült La Gazetta dello Sport, amelynek szerkesztője, Canestrini volt az a független kívülálló, akit kvázi biztosítékként vontak be a történetbe a Hatok. Mai ésszel felfoghatatlan módon az alku teljesen legális volt. Ennek ellenére Enzo Ferrari azért kiadott egy közleményt, melyben jelezte, hogy ő bizony nem tudott az egyezségről, és zokon is vette azt.

Mondanom sem kell, az alkuból kihagyott versenyzők - hogy anyagias sértődöttségből vagy morális okokból, nem tudom - igen ellenségesen viselkedtek a Tripoli nagydíj hétvégéjén Nuvolarival és Varzival. Campari (Maserati) és Fagioli (Maserati) külön jelezték is: mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy megakadályozzák a "konspirátorok" győzelmét. Varzi a kirohanásokra azt felelte: "Csináljatok amit akartok, én a saját versenyemet futom". Nuvolarit azonban mélyen érintette az ellenük irányuló ellenszenv.


Varzi csak amiatt aggódott, hogy Nuvolariban túlteng a versenykedv - ők ketten egész pályafutásuk során vad csatákat vívtak egymással -, és esetleg mindketten kiesnek egy balul elsült manőver közben - elesve ezzel a nyereménytől is. Nuvolari azonban biztosította arról, hogy hideg fejjel vezet majd: a lottónyeremény fontosabb volt számára is, mint a győzelem. Mai szemmel ez sem túl szimpatikus vonás, azonban ne felejtsük el, hogy a pilóták akkoriban nem kerestek olyan jól, mint manapság, nem voltak kifejezetten gazdagok - kivéve persze azok, akik épp azért kerültek tűzközelbe, mert eleve vagyonosak voltak, és megengedhették maguknak, hogy saját autót neveznek.

Hogy az összeesküvés végül sikerre vezetett-e, arról jövő héten számolok be.