2016. szeptember 3., szombat

Ferrari-dobogó Monzában


📷 Rosemeyer (Auto Union), a háttérben a csapattárs Stuck összetört autója / autosport.com


Az 1936-os évad utolsó bajnokságba is beleszámító futamán Bernd Rosemeyer bebiztosította bajnoki címét, az olasz sajtó pedig felfedezte a jövő nagy reménységét.

A 14. Olasz Nagydíjat 1936. szeptember 13-án rendezték meg Monzában – egy meglehetősen szokatlan – és mindössze néhány évig, 1935 és 37 között használt – vonalvezetésen. A versenyzőknek ugyanis nem a teljes (road+ovál) pályát kellett teljesíteniük, de nem is csak a ma használt road részt, hanem a road és az oválpálya egy furcsa kombinációját.


Egy kör a következőképpen állt össze: a célegyenesből a Curva Grande felé indulva a ma használt road pályán haladtak a versenyzők egészen a mai Ascari-sikán és a Parabolica közötti egyenesig, innen egy derékszögű bal kanyarral vezették rá őket az oválpályára. Azonban ezt a döntött pályaszakaszt sem az eredeti formájában kellett teljesíteni: az 1933-as tragédia után egy sikánt alakítottak ki a Sud Alta Velocitában.

Mindössze tizenkét autó állt rajthoz: négy Auto Union, négy Alfa Romeo a Scuderia Ferrari színeiben, valamint négy Maserati (három a Scuderia Maremmana, egy pedig a Scuderia Torino színeiben). A Mercedes a hazai veresége után úgy döntött, hogy az idény hátralévő részében nem vesz részt, inkább minden erejével az 1937-es szezonra készül, ami aztán hosszú távon helyes iránynak bizonyult. De most maradjunk a rövid távú céloknál, vagyis az 1936-os olaszországi győzelemnél!


📷 A rajt / autosport.com

A La Stampa 1936. szeptember 14-én, a futam másnapján megjelent számában hosszú cikket közölt a futamról, ezt használtam forrásul a jelenlegi anyag összeállításakor. Ezúttal a pályán történtek helyett talán érdekesebbek azok a következtetések, amelyeket a szerző Aldo Farinelli a futamot látva levont.

A verseny elején Bernd Rosemeyer „óvatlanul veszélybe sodorta magát, ahogy az szokása”: hamar bebiztosította az első helyet, nagy előnyt autózott ki, majd képes volt tartani a távolságot az őt üldözőktől. „Még azt a luxust is megengedhette magának – miután megfutotta a nap leggyorsabb körét –, hogy néhány könnyedebb kört teljesítsen, szinte már provokációként. Ha pedig az őt közvetlenül (és lényegében egyedül) követő nagy Nuvolari egyszeriben a gázra lépett, Rosemeyer a következő körben helyreállította a távolságot, ami a kategorikus felsőbbrendűség bizonyítéka.”


📷 Az Auto Union gépei a paddockban / autosport.com

Röviden összefoglalva a következő történt: a mezőny fele, hat versenyző ért célba. Az Auto Unionok fele, Varzi és Stuck kiesett – előbbi motorhiba, utóbb baleset miatt –, ami lehetőséget adott az olaszoknak a jó szereplésre. Az adódó alkalommal Tazio Nuvolari tudott élni, aki a Ferrari Alfa Romeóval a második helyre futott be a két talpon maradt Audis, Rosemeyer és Ernst von Delius között.


📷 Rosemeyer autóját tolják a paddockba / autosport.com

A La Stampa méltatta Rosemeyer teljesítményét, aki ebben az évben egyszerű tucatversenyzőből igazi ásszá nőtte ki magát, és „valószínűleg több győzelmet gyűjtött össze, mint bárki más valaha képes volt néhány hónap alatt”. A lap „gyorsan felívelő pályájú fiatal csodának” titulálta a bajnoki címet itt, Monzában bebiztosító „szőke német fiút”. A szerző hozzátette ugyanakkor, hogy – nem csökkentendő Rosemeyer érdemeit – sikerét talán leginkább az Auto Union mérnökeinek köszönheti.

A lap dicsérte az Alfa Romeo munkáját is, akik 12 hengeres motorral szerelt autójukat adták Nuvolari alá, és egészen jó formában voltak, látványos előrelépést értek el a nyolchengeres motorjukhoz képest. Azt írta, hogy a németek előző évi győzelme után megkongatták a vészharangokat az olasz autóverseny-iparban, belátták, hogy nyugdíjazni kell az elöregedett géptípusokat és új autókat kell építeni. Csakhogy ezzel párhuzamosan a németek is fejlesztettek, amivel sikerült megőrizniük az előnyüket, és ez tovább mélyítette az olasz autósport válságát.


📷 Nuvolari Alfája a rajtrácson / La Stampa

A cikk szerzője, Aldo Farinelli igyekezett levonni a tanulságot: „a figyelmeztetés kettős: mert a győzelem a gépen és a versenyzőn is múlik. Pilótáival Olaszország mindig tanára volt a mezőnynek, és inkább exportáltuk, mint importáltuk a versenyzőket – de ebből nem szabad dogmát csinálnunk, mert az klisévé korcsulhat, és egy nap arra ébredünk majd, hogy ez már rég nem igaz. (…) A tegnapi verseny megmutatta, hogy még Németországban is teremnek ászok, akik bátran tekerik a kormánykereket”.

Farinelli szerint míg német részről Rosemeyer, Stuck és Delius is valós fenyegetést jelentett, az olaszok közül „csakis és mindig Nuvolari” képes kiemelkedni a mezőnyből, támadni és veszélyt jelenteni az élen állókra. Hozzátette: Varzit ezúttal műszaki probléma akadályozta, de már ő sem tartozik a fiatalabbak közé, és az utánpótlás – egy kivételtől eltekintve – siralmasnak tűnik.

„A tegnapi verseny után különös érdeklődéssel kell fordulnunk Farina felé, akiben talán a jövő briliáns ígéretét láthatjuk.

Sajnos a gépét sújtó balszerencse miatt nem volt lehetőségünk hiteles megfigyeléseket tenni ezen a téren, de talán még így is egy nagyszerű nap volt ez, felvillantotta az ifjúság új diadalát. Várunk, és kívánjuk, hogy szerencséje legyen a sportágunkban.”



📷 Bernd Rosemeyer a győzelem után / autosport.com

Farinellinek jó szeme volt az autósporthoz: az ifjú Farinából 14 évvel később a Formula-1 első világbajnoka lett, és ha nincs a második világháború, talán több trófeát is gyűjthetett volna a polcra, mielőtt 1955-ben visszavonult. Farina egyébként jövő hónapban, október 30-án lenne 110 éves.

🏁 Célba érők
1. Bernd Rosemeyer / Auto Union 3:43:25
2. Tazio Nuvolari / Scuderia Ferrari (Alfa Romeo) +2:05.3
3. Ernst von Delius / Auto Union
4. René Dreyfus / Scuderia Ferrari (Alfa Romeo)
5. Carlo Pintacuda / Scuderia Ferrari (Alfa Romeo)
6. Piero Dusio / Scuderia Torino (Maserati)