2017. február 24., péntek

Narancssárga McLaren?! De miért piros a Ferrari és miért ezüst a Mercedes?


Az autósportban rendszeresen feltűnő hagyományos színek története általában az 1900 és 1905 között megrendezett Gordon Bennett versenyekre vezethető vissza.

A sorozat sajátossága az volt, hogy – ellenben a későbbi Grand Prix futamokkal – nem a gyártók, hanem a nemzetek versenye volt. A résztvevő országok autóit különböző színűre festették, hogy a laikus közönség is könnyen követni tudja a verseny állását. Az első, 1900-ban megrendezett Gordon Bennett Kupán a franciák a kék, a belgák a sárga, a németek a fehér, az amerikaiak pedig a piros színt kapták. A sorozatba később becsatlakozó Nagy-Britanniának a zöld jutott.

Ezek a színek aztán annyira összefonódtak az egyes nemzetek autósportjával, hogy a mai napig használják őket. A Formula-1-ben a britek zöldjét legutóbb a Jaguar, a franciák kékjét a Prost GP, a németek fehér alapszínét pedig a BMW használta.


Mindez azonban egyáltalán nem ad választ a címben jelölt három csapat hagyományos színeire.

Az, hogy az olaszok a kezdet kezdetén a piros szín mellett döntöttek, az 1907-es Peking-Párizs ralinak köszönhető. A 15 ezer kilométeres versenyt óriási médiaérdeklődés övezte, a világ minden táján figyelemmel követték a két hónapos versengést. A korszak legnagyobb autós kihívásának számító futam sztárja Scipione Borghese olasz herceg volt, már csak azért is, mert utazó szerelő gyanánt egy újságírót, Luigi Barzinit vitt magával. Barzini folyamatosan küldte tudósításait a lapoknak, így az olvasók első kézből értesülhettek a történtekről, a cikkek középpontjában pedig természetesen Borghese herceg állt. Az olasz pilóta népszerűségének mi sem tehetett volna jobbat, mint hogy végül meg is nyerte a versenyt tűzpiros Fiatjával. Mivel az olasz autósport-bravúrt világszerte a vörös autóval kötötték össze, az itáliai gyártók ettől kezdve erre a hagyományra építve piros karosszériával álltak rajthoz. Amikor Enzo Ferrari megalapította csapatát, az olasz autók színe már húsz éve evidencia volt.


A Mercedes ezüstjének története is legendás. A csapat már az 1903-as Gordon Bennett Kupán is indult Németország színeiben, egészen konkrétan fehérben. A nemzeti árnyalatot aztán a Grand Prix korszakba is magukkal vitték, és a következő harminc évben mindig ezt használták. 1934-ben aztán új szabályokat vezetett be az FIA elődje, az AIACR. Míg a harmincas évek elején teljesen szabad fejlesztés volt a nagydíjbajnokságban, 1934-ben 750 kilogrammos súlyhatárt vezettek be. A történet szerint a Nürburgringen megrendezett Eifelrennen mérlegelésén a Mercedes W25-ös autóját egy kilóval nehezebbnek mérték az engedélyezettnél, így veszélybe került az indulás. A csapatfőnöknek, Alfred Neubauernek ki kellett találnia valamit, amivel faraghatna az autó súlyán. Azt az utasítást adta a szerelőknek, hogy az összes fehér festéket kaparják le a kocsiról, ami így csupaszon, fémszínűen állt rajthoz – immár a szabályoknak megfelelő súllyal. Innen ered az ezüst nyíl elnevezés.

Legalábbis Neubauer szerint, aki húsz évvel később megjelent könyvében számolt be a történtekről. A történészek és sportújságírók erősen kételkednek a történet valóságtartalmában, állítólag a W25-ös már a szezon előtti teszteken is festés nélkül futott, és valójában soha nem is viselte a fehér színt. Akár így volt, akár nem, az ezüst nyilak története a mai napig a Mercedes legendájának része.

Éjszaka kaparták le a festéket a Mercedesekről (Unique-Limited)

A nemzeti versenyszínek használata hatvan éven át általánosan elfogadott gyakorlat volt az autósportban. Bruce McLaren az elsők között volt, aki szakított a hagyományokkal – esetében Új-Zéland színeivel, a zölddel és ezüsttel. Kezdetben a csapatnak nem volt állandó festése a Formula-1-ben… nem úgy az észak-amerikai Can-Am szériában, ahol élénk narancssárga kocsijukkal 1967 és 1971 között 2 kivételével minden versenyt megnyertek. Ez ihlette meg a csapat társigazgatóját, Teddy Mayert, aki meglátta az árnyalatban rejlő lehetőséget, hiszen az nemcsak élőben, a pályán volt látványos, hanem a televízióban is. Így hát 1968-ban az F1-es csapat is felvette ezt a színt, és viselte egészen addig, míg 1974-ben a Marlboro reklámja be nem borította a teljes karosszériát.

Ekkor köszöntött be az a korszak, amikor az autók színe reklámeszközzé vált. A Ferrari és a McLaren külön utakat választott: míg az olaszok hűek maradtak a hagyományaikhoz, akár olyan áron is, hogy kevesebb hirdetőt nyernek meg maguknak, a McLaren áruba bocsátotta az arculatát: húsz éven át viselték a Marlboro színeit, és majdnem ugyanennyi ideig a Mercedes ezüstjét. Igen, a Mercedes még akkor is hű volt a tradícióihoz, amikor pusztán motorgyártóként voltak jelen a száguldó cirkuszban.


Az, hogy a McLaren visszatér a saját hagyományaihoz, anyagilag is kifizetődő lehet: a jelenleg még menekülő szponzorok talán rájönnek, hogy a csapat teljesítménye mellett más is van, ami pozitív színben tüntetheti fel a karosszériára felmatricázott márkákat: méghozzá a tradíció, ami méltán emeli a Ferrari és a Mercedes mellé a brit istállót.