2017. március 17., péntek

Az első Ausztrál Nagydíj a háború után


A hetven évvel ezelőtti, több mint 150 mérföldes Ausztrál Nagydíjat a Mt. Panorama versenypályán rendezték meg 1947. október 6-án. A futamot a rendező városban, Bathurst-ben kiadott National Advocate másnapi tudósításával elevenítjük fel.
Maga a helyszín – mint említettük – az Új-Dél-Wales-i Bathurst közelében található Mount Panorama. A versenypályát 1938-ban adták át, és jelenleg is használják, ráadásul a vonalvezetés alig tér el az eredetitől. Az eredeti hossza 6,12 km, a hetven évvel ezelőtti versenytáv 38 kör, vagyis összesen 241,35 km volt.  Az érdekesség kedvéért: az aktuális pályacsúcsot Shane van Gisbergen tartja egy McLaren 650S GT3-mal a tavaly elért 2:01.567-es körével, az 1947-es leggyorsabb kört pedig Alf Barrett érte el egy Alfa Romeo Monzával, ez 3:06 volt.

A hegyre épített pálya érdekessége a nagy szintkülönbség: a legalacsonyabb és legmagasabb pontja között 174 méteres magasság-különbség van (összehasonlításképp: a jelenlegi versenynaptár legnagyobb szintkülönbségét Spa-Francorchamps jelenti a maga 102.2 méteres differenciájával). Mount Panorama abban is hasonlít Spához, hogy közutak lezárásával alakították (illetve alakítják a mai napig) ki a versenyhelyszínt, vagyis a szürke hétköznapokon teljesen normális forgalom veszi birtokba a hegyi utakat. Az autósok a teljes vonalvezetést használhatják, ám a száguldás élményéről le kell mondaniuk, a rendőrség ugyanis szigorúan ellenőrzi a 60 km/h korlátozás betartását.


1947-ben a szerencse nem pártolt a versenyzők mellé, a 22 indulóból ugyanis mindössze 11-en értek célba – írja az Advocate 1947. október 7-i száma. A lap a nézők koordinálását is dicséri, hiszen közel harmincezren látogattak ki az eseményre (más források mindössze húszezret említenek), de a pályabíróknak egyszer sem kellett embereket leterelni a pályáról, mindenki a kordonok mögött maradt (a „nézőteret” inkább úgy képzeljük el, mint manapság egy rali esetében: akinek nem jutott hely az épített lelátón, az az út mellett állva figyelhette a futamot. A mai biztonsági előírásoknak csak halovány előjelei mutatkoztak). A forgalom a pályára és a futam után kifelé rendezett volt, az Ausztrál Sportautó Klub elnöke méltatta is a rendőrség munkáját.

🚥 RAJTSORREND – ELSŐ 5
1. Alf Barrett / Alfa Romeo
2. Frank Kleinig / Kleinig-Hudson + 6 perc
3. Hope Bartlett / Dixon-Riley +7.5 perc
4. Ron Ewing / Buick +10.5 perc
5. Lex Davison / Mercedes-Benz + 10.5 perc

Ami a versenyt illeti, mindössze egyetlen nagyobb baleset történt, amely során a pilóta sértetlenül hagyta el a helyszínt. Bill Mathison a Conrod egyenesből kifelé megcsúszott, eltalált egy másik versenyzőt, majd felborult. Beszorult az autó alá, bukósisakját összezúzta a pilótafülke fala. Amikor sikerült felemelni a Jaguart, Mathison közömbös arckifejezéssel elsétált a helyszínről, maga mögött hagyva a betört sisakot.


A lap kiemelten foglalkozott egy helyi származású versenyzővel: a második helyen célba érő Dick Bland autójának korábbi tulajdonosa, a szintén helyi lakos George Reed nagyon elégedett volt az eredménnyel, az autót együtt készítették fel a futamra: egy új, 1945-ös gyártású V8-a Mercury motort szereltek a kasztniba napokig tartó munka és finomhangolás árán.

A futamot Bill Murray nyerte meg, aki végig biztonságra autózott, és csak egyetlen egyszer került szorult helyzetbe, amikor az S-kanyarokban megcsúszott alatta az MG. Győzelmével Murray javíthatott az előző évi renoméján: 1946-ban a homokzsákoknak* csúszott és összetörte a Hudson-ját a célegyenes ráfordítóban - azt a kanyart azóta is Murray's Cornernek nevezik (* a hőskorszakban, jóval a gumifalak előtt homokzsákokkal igyekeztek tompítani az eséseket).

A futam utáni interjújában Murray igen dicsérte az autóját felkészítő Monza Service műhely szerelőit. „Ha az autót nem készítik fel rendesen, akkor be sem tudja fejezni a versenyt” – mondta. Az előző évi győztes, Alf Najar gratulált elsőként Murray-nek. Érdekesség, hogy 1946-ban Najar ugyanúgy a 21. helyről indulva nyerte a versenyt, mint egy évvel később Murray. (A '46-os bathursti verseny nem viselte az Ausztrál Nagydíj címet.)

Alf Barrett & Frank Kleinig

„Magabiztos voltam a győzelmet illetően” – mondta el Murray, miután átvehette díját: egy hatalmas, pezsgővel teli serleget. – „Jó handicappel* indultam, és az autóm is tökéletesen működött. Egyszer sem kellett kiállnom a boxba. A Mount Panorama a legjobb versenypálya, amit valaha láttam, igazi erőpróba embernek és gépnek egyaránt.” (* A handicapről: a Formula Libre szabályzat miatt bármilyen autóval lehetett nevezni, így az Ausztál Nagydíj rajtsorrendjét hagyományosan az autók teljesítmény-különbsége alapján határozták meg. Az egy körön mutatott időt felszorozták a versenytávra, a versenyzőket pedig úgy rajtoltatták, hogy a futam végére kiegyenlítődjenek a különbségek: a leglassabb autó indulhatott először, a többieket annyi idővel később engedték el, amennyi előnyük volt a versenytávra vetítve.)

🏁 VÉGEREDMÉNY – TOP 10
1. Bill Murray / MG
2.  Dick Bland / Mercury
3. Lex Davison / Mercedes-Benz
4. Ray Mitchell / Jeep-Ford
5. Tom Sulman / Sulman-Singer
6. Alf Najar / MG
7. Harry Monday / Mercury
8. John Barraclough / MG
9. Dougal MacLachlan / MG
10. Les Burrows / MG

SOURCE: National Advocate (Bathurst, 1947. október 7.) / Wikipedia / Primotipo