2017. április 8., szombat

Így született a Mille Miglia 3.: Valami új és elképesztő


A legendás olasz ezermérföldes sportautó-verseny létrejöttét bemutató sorozatunkban már többször utaltunk arra a bizonyos megbeszélésre, ahol a verseny ötlete megszületett. Ideje megnézni, mi is történt Giovanni Canestrini, a Gazzetta dello Sport újságírójának lakásán.

A megbeszélésen elhangzottakat Canestrini írásai nyomán próbáljuk rekonstruálni: egyfelől egy 1930-ban a Gazzettában megjelent cikkét, másrészt az 1967-ben írt könyvét alapul véve.

Amikor 1926. december 2-án a három bresciai felkereste milánói lakásán az újságírót, elég konkrét elképzelésekkel érkeztek. Először is, vissza akarták hozni Brescia régi fényét, az autóversenyek olaszországi őshazája az utóbbi években ugyanis autósport nélkül maradt. Ennek egyik előfeltétele volt, hogy saját automobil klubot hozzanak létre, ugyanis – mint azt legutóbb említettük – a Milánói Autóklub tudatosan igyekezett a város környékére (például a frissen elkészült monzai pályára) koncentrálni az olasz autósportot. Céljuk volt, hogy egy nagyszabású eseményt szervezzenek, „egy hosszú távú nyílt autóversenyt, amin a legfrissebb utcai modellekkel lehet indulni, nem pedig versenyautókkal. Egy olyan versenyt, aminek gyakorlati haszna és azonnali jelentősége van, mind technológiai, mind sport szempontból.” Úgy gondolták, hogy ha kiviszik a pályákról az emberek közé a versenyt, ráadásul szériaautókat vonultatnak fel, azzal megnyerhetik maguknak az autósporttól viszolygó gyártókat, akik számára nemcsak reklámértékkel bírna az esemény, hanem egyben kiváló lehetőség lenne az autók tesztelésére is. Ez napjainkban is ismerős probléma, amivel jelenleg a Formula-1 is küzd: a gyártókat azzal lehet megnyerni, ha az utcai modelljeik szempontjából releváns technológiákat fejleszthetnek és tesztelhetnek a sport révén.

Franco Mazzotti huszonkét éves volt akkor, és apja unszolta, hogy vegyen részt minél több olyan szervezkedésben, ami felkészítheti őt a pénzügyi és ipari tevékenységre – gyakorlatias látásmódja és karizmatikus személyisége tette őt a csapat vezetőjévé. „Franco, aki nemrég tért vissza az Egyesült Államokból, még mindig érezte a tengerentúli autóversenyeknek a hétköznapi életre gyakorolt hatását, és elragadta a lelkesedés, hogy ugyanezt megvalósítsa Olaszországban is; valamit, ami bevonzza a közönséget. Egy versenyt, ami olyan nagy tömegeket mozgat meg, mint odaát Amerikában” – írta Canestrini. Aymo Maggi huszonhárom éves autóversenyzőt „a kedvenc sportja iránti szenvedélye vezérelte, és nem is álmodott róla, hogy a verseny-monstrum különlegesebb lesz, mint a többi”. A harmincnégy éves motorkerékpáros fenegyerek, Renzo Castagneto volt az, aki a két fiatal álmait valóra váltotta: mivel részt vett több fontos verseny szervezésében, „egy régóta dédelgetett álma volt, hogy visszatérjen a brescai hagyományokhoz”.

Amikor a három brescai megérkezett a megbeszélésre, még nem volt konkrét tervük, csak Mazzotti pénzügyi háttere, Maggi lelkesedése és Castagneto képességei. Mégis hiányzott még egy összetevő ahhoz, hogy sikeresek legyenek: kellett valaki, aki az ötleteiket összegyúrja valamivé, ami felkelti a figyelmet és maguk mögé állítja az országos médiát. Ki lehetett volna alkalmasabb erre, mint a harminckét éves Giovanni Canestrini, a Gazzetta dello Sport motorsport-újságírója, és a korszak számos autóversenyzőjének közeli jó barátja.

Canestrini visszaemlékezése szerint a megbeszélésen „felmerült a brescai versenypálya helyreállítása, de ezt elvetettük, mert az utak és létesítmények renoválása nem jelentett volna semmi újítást, és miért álltak volna a gyártók egy ilyen verseny mögé?” Szóba került egy az egész országot körülölelő útvonal, de ennek a megszervezése túl bonyolult lett volna, ezért inkább a Brescia-Róma-Brescia útvonal mellett döntöttek, összekötve ezzel az olasz autósport szülőhelyét és a fővárost. Az út kijelölése után 1600 kilométernyi versenytávot kaptak. Mazzotti volt az, aki – friss amerikai élményei révén – felfigyelt rá, hogy ez nagyjából ezer mérföldet jelent, így javasolta, hogy nevezzék a futamot ezermérföldes kupának: La Coppa della Mille Miglia. Miután ebben megállapodtak, Canestrini röviden megírta tervüket a Gazzettában.

A Mille Migliáról megjelent első hírben szervezőként a Gazzetta dello Sportot és a Bresciai Autóklubot jelölték meg, ami általános felhördülést okozott a motorsport világban. Canestrini 1930-ban azt írta: „Sokan, köztük olyanok is, akiktől meleg támogatásra számítottam, úgy gondolták, hogy ez a verseny abszurd ötlet, de a sportvilágot, a szurkolókat azonnal megérintette a merész és lenyűgöző futam. Ugyanakkor egy pillanatig úgy tűnt, hogy a Mille Miglia elbukhat a többi szereplő ellenszenve miatt.”

Az országos médiában kemény kritikával illették az ötletet. Néhányan azt írták, hogy nincs olyan autó, ami képes lenne célba érni egy ilyen versenyen, sőt, olyan kevesen jelentkeznének rá és olyan siralmas időeredményeket érnének el, hogy a rendezvény nevetségessé válna. Ebben a környezetben kellett az ötleteket valóra váltani egy olyan korszakban, amikor az információs rendszer szinte alig létezett, és még telefonok sem álltak rendelkezésre, miközben 1600 kilométernyi távon keresztül kellett biztosítani a verseny feltételeit. Mindennek megszervezésére mindössze alig több mint három hónapjuk volt.

SOURCE: 1000Miglia.it