2017. október 4., szerda

Megszületett a magyarok Goodwood-ja – A Hungaroring Classic-on jártunk


Először rendeztek versenyhétvégét a Hungaroringen kifejezetten klasszikus versenyautók számára szeptember 29. és október 1. között.

Az első Hungaroring Classicot egy bevált recept alapján szervezték: a Peter Auto már évek óta utaztatja Európában a maga száguldó cirkuszát, amit nagyrészt a '60-astól a '90-es évekig terjedő endurance prototípusok és sportautók, túraautók, valamint Forma-2-es kocsik alkotta kategóriák alkotnak. Olyan klasszikus helyszínekre szoktak ellátogatni, mint Spa-Francorchamps, Silverstone, Monza vagy Le Castellet. És idén először a Hungaroring.

Hét kategóriában rendeztek futamokat a 4381 méteres ringen, 150 versenyautó száguldott az összesen húszezer néző előtt.


Az egész hétvégés program különlegessége, hogy legalább annyira családi rendezvény volt, mint autóverseny. A műértő közönség mellett – akik lelkesen mantrázták a klasszikus autós kártyákról betanult számokat – csomó családot is láttam, egészen kicsi gyerekekkel, akik szájtátva bámulták a célegyenesben elhúzó sportautókat, hallgatták a dobhártyarepesztő hangokat, amiket a mai Formula-1 is megirigyelhetne.


A nézők óriási szabadságot kaptak: a veszélyes területek (a versenypálya, a rá csatlakozó szervizutak és a boxutca) kivételével gyakorlatilag bárhová bemehettünk. Szabadon mozoghattunk a lelátók között, ha akartuk, a rajtot nézhettük a célegyenesből, a verseny többi részére pedig átvonulhattunk az egyik legjobb helynek számító első kanyarhoz. És ami még jobb: szabad bejárásunk volt a paddockba, a garázsok mögötti területre, ahol a versenyautókat sátrakban tárolták és szerelték a futamok között.


De a sátrakban parkoló autókat sem csak távolról, a kordon mögül nézhettük, kordon ugyanis egyáltalán nem volt. Az autókat körbe lehetett járni, oda lehetett hajolni a nyitott motorháztető fölé miközben épp szerelték a vasakat, és amíg a munkát nem zavartad, senki nem szólt rád. Sőt, aki beszél idegen nyelveket (főleg a francia és az angol volt hasznos), annak a szerelők és tulajdonosok szívesen válaszoltak is a kérdésekre.


Méghozzá milyen autókról van szó, atyavilág! Olyan különlegességeket láthattunk testközelből, mint az az 1989-es Sauber-Mercedes C11 Le Mans-i prototípus, amibe Michael Schumacher is bőven pakolta a tesztkilométereket pályafutása elején. Vagy a Breadvan, amiből egyetlen egy létezik a világon, és az az egyetlen egy példány ott parkolt a Trofeo Nastro Rosso garázssorán a paddockban, bárki körbejárhatta, megcsodálhatta, elmerülhetett a legapróbb részletek bűvöletében.


Ha egyetlen futam sem lett volna, a paddockban kiállított (és esetenként egészen apró alkatrészekre szétszerelt) autók már önmagukban egész napos elfoglaltságot biztosítottak volna – de persze voltak versenyek is, ahol – bár természetesen mindenki óvatosan bánt a muzeális értékű darabokkal –, egyáltalán nem úrvezetős tempóban hajtottak a résztvevők. És nem is ment minden feltétlenül tökéletesen. Szombaton a már említett Sauber-Mercedes ellen a C-kategóriában versenyző egyik Porsche 962 éppen előttünk, az első kanyarban kezdett füstölni, és volt kénytelen félrehúzódni.



A szervezők azt kérték a nézőktől, hogy lehetőség szerint korhű, a kor stílusát idéző ruhákban érkezzenek a helyszínre. Az eredmény borítékolható volt: a közönség túlóvatoskodta a témát, „úgyse fog senki beöltözni” alapon a nagy többség inkább nem csinált hülyét magából. Hozzáteszem, a magamfajta lelkes őrültek, akik komolyan vették a dress code-ot sem csináltak hülyét magukból, legalábbis az én tapasztalatom szerint mindenkinek természetes volt, hogy néhányan a régi idők autóihoz illően a régi idők divatja szerint öltöztek fel. Bízom benne, hogy a bevállalósok kis létszáma az éppencsak megszületett rendezvény gyermekbetegsége, és pár év múlva már a Goodwood Revival-höz hasonlóan a „felkészületlenek” számítanak majd csodabogárnak.


Említsük még meg azt is, hogy mennyire kellett mélyen a zsebünkbe nyúlni az élményért, mert sokak számára ez kétségkívül húsba vágó kérdés. Egyfelől, ha akarjuk, étkezésre egy fillért sem kell költenünk, engem simán beengedtek az otthonról hozott üdítővel és szendviccsel. A helyszínre kivonult a sokak számára már ismerős Food Truck Show, akik a szokásos áraikon kínálták a jobbnál jobb kézből ehető kajákat – tehát nem kellett a Magyar Nagydíjra jellemző árakkal szembesülnünk. A Hungaroring Classic tehát óriási élményt nyújtott az autórajongóknak, és azt tegyük hozzá, hogy mindezt – más autósport-rendezvényekhez mérten – kifejezetten olcsón: nemcsak a napijegy volt jóval tízezer forint alatt, de az egész hétvégés bérlet is. És ahogy említettem, ezért a pénzért bármelyik lelátóra és a paddockba is bemehettünk.


Bízzunk benne, hogy a Hungaroring Classic nem egyszeri alkalom volt, hanem egy hagyomány születésének lehettünk szemtanúi. A jelek biztatóak: egyfelől a versenyzőktől szinte kivétel nélkül pozitív visszajelzéseket hallottunk, többen dicsérték a magyar közönség lelkesedését és hozzáértését. Másrészt pedig a szervező Peter Auto sem elégedetlenkedhet, a húszezer látogató így első évben óriási szám: elég csak azzal összevetni, hogy a WTCC, a „hazánkban a Formula-1 után a második legnépszerűbb gyorsasági autós sorozat” a Hungaroring tájékoztatása szerint az egész versenyhétvége alatt 35 ezres közönséget vonz.

GALÉRIÁNK A PROGRAMRÓL: