2017. október 22., vasárnap

Világok harca: Könnyed kirándulás Amerikában


Alig egy héttel az 1937-es bajnokság kezdete előtt a mezőny New Yorkba látogatott, ahol az európai toppilóták amerikai vetélytársaikkal mérhették össze tudásukat a Vanderbilt Kupáért. 

A Tasmániában kiadott Mercury 1937. július 24-i tudósításának megfogalmazása szerint a New York állambeli Long Island épített versenypályáján megrendezett futamot óriási érdeklődés övezte [hetvenezer néző látogatott ki az eseményre], az amerikaiak ugyanis az autósport egy olyan válfaját láthatták, amitől az utóbbi időben elszoktak. Azt írják, hogy az európai gyökerű bajnokság az egyetlen olyan autósport szakág, ahol a mérnökök munkája, az úttartás és a stabilitás problémáira kiötlött megoldásaik visszahatnak a hétköznapi, sorozatgyártott autókra is.

Ahogy arra a Mercury is felhívja a figyelmet, a Vanderbilt Kupa gyökerei az autósport hajnalára nyúlnak vissza, ám a verseny már a háború előtt abbamaradt, és csak az előző évben élesztették újra, amikor elkészült az új versenypálya. A nyitófutamon az amerikai versenyzőket teljesen lealázták, mivel az amerikai autók csak az oválversenyzésre voltak alkalmasak, és ez a sors ezúttal is utolérte őket: az erős európai mezőny mindent letarolt. A harminc, versenyre kvalifikált versenyzőből nyolc volt európai, akik meg is szerezték a legfontosabb pozíciókat.

📸 Bernd Rosemeyer / NY Daily News

Mielőtt azonban rátérünk a futamra, fejtsük ki a fentebb érintett tényeket! Ami a Vanderbilt Kupa történetét illeti, azt William Kissam Vanderbilt II alapította 1904-ben, és az első futamot még abban az évben rendezték meg Long Island-en. A vagyonos Vanderbilt komolyabb pénzjutalmat is ajánlott a pontszerzőknek, ezzel akarta támogatni az amerikai autóipart mind anyagilag, mind azáltal, hogy kreativitásra ösztönzi a mérnököket. A pénzjutalom annyira csábító volt, hogy az óceán túloldaláról a Gordon Bennett versenyeken megedződött európai versenyzőket és gyártókat is az Államokba csábította. De Vanderbilt nemcsak futamot szervezett, hanem Long Island-en állandó versenypályát is épített, a szilárd burkolatú útszakaszt pedig a hétköznapokon megnyitotta, segítve ezzel a város gazdasági fejlődését. 1911-től a kupát az Amerikai Nagydíjjal együtt rendezték meg, és végül mindkét verseny sorsát az első világháború pecsételte meg: a Vanderbilt Kupát 1936-ban William Kissam unokaöccse, George Washington Vanderbilt hívta újra életre, az Amerikai Nagydíjat azonban még további húsz évig nem rendezték meg, legközelebb csak 1958-ban Riverside-ban.


Ami a harmincas évek helyszínét illeti, a Long Island-i Roosevelt Raceway-t George Vanderbilt és üzlettársai építették kifejezetten a Vanderbilt Kupa újraélesztésére. A helyszínt az első kupa után átépítették, 1937-re még gyorsabb vonalvezetést alkottak kevesebb kanyarral és több hosszú egyenessel, ami jobban illeszkedett a korszak Grand Prix autóinak karakterisztikájához. Minden erőfeszítésük ellenére azonban a nagydíjversenyzés nem vetette meg a lábát a szigeten.



Konkrét számokra vetítve: az 1937-es vonalvezetés 3 ⅓ mérföld, vagyis 5364 méter hosszú volt, ahol 90 kört, összesen tehát  300 mérföldet (483 kilométert) tettek meg a versenyzők.


A versenyt – ahogy az európai futamokat is – a német gyártók uralták. Rosemeyer farmotoros Auto Unionja nyert 82,564 mérföld/órás átlagsebességgel (Bernd ezért tizenkétezer fontot kapott), míg a második helyre a nyolchengeres Mercedes-Benzzel versenyző brit Richard Seaman ért be. A harmadik helyet egy brit ERA kisautó (voiturette) szerezte meg Raymond Mays irányítása alatt. A Mercury csipkelődve megjegyzi, hogy „az amerikai versenyzőknek és gyártóknak még sokat kell tanulniuk erről a fajta versenyzésről, ahol a valódi versenyzői képességek számítanak, az autó úttartása és a kigyorsítások a legfontosabbak. A modern Grand Prix versenyautók csodálatosan stabilak nagy sebességnél is, amire szükség is van, hiszen akár óránkénti 200 mérföldes sebességet is elérhetnek.”


A lap felhívja a figyelmet arra, hogy az előre látható európai siker ellenére is tartogat érdekességeket az eredménytábla. Persze nem Bernd Rosemeyer győzelmére gondolnak, akit az elmúlt két év [1936-37] legstabilabb európai versenyzőjének neveznek, sokkal inkább a Mercedes gyári versenyzőjére, Seaman-re, aki meglepően hamar beilleszkedett a GP élmezőnyébe, és mindössze harmadik Mercedes-es versenyén már a dobogó második fokára állhatott. Azt is kiemelik, hogy a nagy Grand Prix kocsik és a másfél literes kisautók között akkora teljesítménybeli különbség van, ami különösen értékessé teszi Mays harmadik helyét, aki az autó gyenge teljesítményét, lassú végsebességét vezetői tudásával, ügyes kanyarvételeivel és ritmusos kigyorsításaival ellensúlyozta.


A cikk szerzője zárásként megjegyzi, hogy a Vanderbilt Kupának biztos helye van a következő évek versenynaptárjában, amire persze a történelem végül rácáfolt. A versenyt még csak nem is a világháború söpörte el: már a következő évben, 1938-ban sem rendezték meg, mert az amerikaiakat nem érdekelte egy olyan sportesemény, ahol a hazaiak teljesen esélytelenül léphetnek pályára. A Vanderbilt Kupa legközelebb bő két évtized múlva, 1960-ban tért vissza, akkor már Cornelius Vanderbilt, George unokatestvére karolta fel az ügyet.

🏁 CÉLBA ÉRŐK 
1. Bernd Rosemeyer / Auto Union
2. Richard Seaman / Mercedes-Benz
3. Raymond Mays / ERA
4. Ernst von Delius / Auto Union
5. Farina & Nuvolari / Scuderia Ferrari [Alfa Romeo]
6. Joe Thorne / Alfa Romeo [privát]
7. Bill Cummings / Miller-Offenhauser [privát]
8. Snowberger & Fowler  Packard-Miller [privát]
9. Wilbur Shaw / Maserati [privát]
10. Herb Ardinger / Welch-Offenhauser [privát]
11. Frank Wearne Miller [privát]
12. Chester Gardner / Duesenberg-Offenhauser [privát]
13. Frank Brisko / Stevens-Brisko [privát]

SOURCE: Mercury (Hobart, Tasmánia, Ausztrália; 1937. július 24.), cover photo: NY Daily News