2018. január 28., vasárnap

Nyolcvan éve halt meg Bernd Rosemeyer


Bernd Rosemeyer üstökös volt a Grand Prix egén. Fénye magára vonzotta a tekinteteket – de épp oly gyorsan vesztettük el, mint amilyen váratlanul felbukkant. 


AZ EZÜST ÜSTÖKÖS

Bár ezúttal nem az életéről, hanem a haláláról fogunk oldalakat írni, foglaljuk össze röviden,  ki volt Bernd Rosemeyer – az Ezüst Üstökös, ahogy a korabeli német sajtó hívta. (Élettörténetének emlékezetesebb epizódjaira még visszatérünk majd jövőre, születésének 110. évfordulóján.) Az 1909-ben született német pilóta előbb két keréken versenyzett, majd 1935-ben teszteredményei meggyőzték az Auto Uniont, akik leszerződtették Grand Prix csapatukba. Tehetsége hamar megmutatkozott, első futamgyőzelmét már abban az évben megszerezte Brnóban (az eredményhirdetésen ismerte meg későbbi feleségét, a legendás repülős Elly Beinhornt, kapcsolatukról korábban külön cikket írtunk) 1936-ban pedig a bajnokságot is megnyerte. 1937 Mercedes-fölényt hozott, 1938-ra azonban a négykarikás gárda optimistán készülhetett a kiváló olasszal, Rosemeyer régi barátjával, Tazio Nuvolarival megerősödve.

A REKORDKÍSÉRLET

A két német óriás, a Mercedes-Benz és a ma Audi néven ismert Auto Union nemcsak a versenypályákon küzdött egymás ellen: mindkét gyártó magáénak akarta tudni a szárazföldi sebességrekordot is. 1938. január 28-án lezáratták az A5 autópálya Frankfurt és Darmstadt közötti szakaszát, hogy a két cég rekorddöntésre kihegyezett autója és sztárversenyzői egymásnak feszülhessenek.



A Mercedes és Rudolf Caracciola már kora reggel a helyszínen volt, és a kétszeres bajnok 432.7 km/órás csúcssebességével első nekifutásra megdöntötte Rosemeyer korábbi rekordját. (Egészen néhány hónappal ezelőttig, 2017. november 5-ig ez volt a legnagyobb sebesség, amit ember valaha elért közúton: végül Niklas Lilja tudta megdönteni egy Koenigsegg Agera RS volánja mögött egy lezárt nevadai autópályán.)

Amikor Rosemeyer megérkezett a helyszínre, első dolga volt gratulálni Caracciolának az eredményhez, majd rögvest nekilátott, hogy visszaszerezze a rekordot. Első nekifutásra 429,9 km/h sebességet ért el, majd visszatért a rajtpozícióba, hogy szerelői néhány apróbb módosítást végezzenek el az autóján. Néhány perccel háromnegyed tizenkettő előtt 1936 bajnoka elindult az utolsó útjára az Auto Unionnal.

Már korábban is érezte, hogy a mörfeldeni csomópontnál erős oldalszél van – az erősödő szél miatti aggodalmait Caracciola is jelezte, mielőtt Bernd autóba ült –, ezúttal azonban nem tudott küzdeni a körülmények ellen. Az oldalszél balra lökte a kocsit, ami ráhajtott a pályákat elválasztó füves sávra. A nedves füvön megcsúszó autó jobbra csapódott, majd az úttestről letérve a levegőbe emelkedett, darabokra szakadt és egy híd töltésének ütközött. Rosemeyer ekkor már nem ült benne: biztonsági öv híján az autó már a második szaltónál kivetette magából a versenyzőt, aki végül az árokba csapódott. A roncsok több mint fél kilométer hosszúságban szóródtak szét az autópálya mellett. A becslések szerint a baleset 432 kilométeres sebességnél történt. Rosemeyer testét az erdő szélén találták meg, több mint száz méterre az autójától.


A boxban maradtakat sokkolták a történtek. Rudolf Caracciola későbbi elmondása szerint a Mercedes sátrában ő, von Brauchitsch és a csapatfőnök Alfred Neubauer sokáig némán ültek, „mozdulatlanul, mint a szobrok”.

„Bernd szó szerint nem ismert félelmet, és ez néha egyáltalán nem jó” – nyilatkozta Caracciola. – „Minden versenyen aggódtunk érte. Valahogy sosem gondoltam, hogy hosszú élete lesz. Várható volt, hogy előbb vagy utóbb utoléri majd a végzete...”

A korszak legsikeresebb versenyzőjét mélyen megviselte vetélytársa halála.

"Mi volt az értelme annak, hogy férfiak halálba kergetik egymást néhány másodperc kedvéért? Hogy a haladást szolgálják? Hogy az emberiséget szolgálják? Milyen nevetséges szavak ezek amikor a halál arcába bámulsz a maga teljes valójában. De akkor... miért? Miért?! És akkor először úgy éreztem, hogy minden életet a maga szabályai szerint kell élni. És hogy a harcos szabályai a következők: az utolsó erőnkig lángolni, mint egy fáklya, nem számít, mi történik a hamvakkal."

AZ OKOK

Bár a hivatalos indoklás szerint a balesetet „váratlan széllökés” okozta, az utókor szakértői ezt megkérdőjelezik. Tanulmányában Aldo Zana rámutat több olyan körülményre is, amelyek alapján az Auto Union gondatlansága okozhatta a tragédiát.

Mint írja, az 1938-as Stromlinienwagen számos tekintetben eltért az előző évi rekordautójuktól. Ilyen például, hogy az addigi 22-es helyett 24-es gumikat kaptak a Continentaltól, ami miatt újra kellett tervezni a futóművet. Újrakalibrálták a váltóáttéteket és fejlesztették a motort is, a 6,5 literes erőforrás 35 lóerővel volt erősebb az előző évinél.

// A baleset helyszíne a Google térképén. Jól látszik az oldalszelet okozó tisztás, a hely ahova Bernd teste csapódott (ma emlékmű található itt) és a híd, aminek töltésére az autó alváza felrepült.

Megváltoztatták az autó hűtését: jéghűtésre váltottak, ami miatt egy 40 kilogrammos, 180 literes jégtartályt építettek be a versenyző háta mögé. Ez megváltoztatta az autó súlyeloszlását, és – mint arra Zana felhívja a figyelmet – az autó súlypontja és nyomásközéppontja túl közel került egymáshoz, ami jelentősen rontotta az aerodinamikai stabilitást. Beépítettek egy mozgatható lemezt, amivel a versenyző egy pedál segítségével lezárhatta az első légbeömlőt és a padlólemezre fúrt szellőző lyukakat, növelve ezzel a szívóhatást az autó alatt.

A szélcsatornás tesztek azonban aggasztó eredményeket hoztak: az autó érzékenyen reagált az oldalirányú széllökésekre. A modell instabilitása harmadával nőtt az előző évihez képest, bár a szélcsatornában mért eredmények alapján a végsebessége 7%-kal nőtt, és az Auto Uniont csak ez érdekelte.



Ráadásul idő sem volt a korrekcióra, a rekordkísérletnek mindenképpen meg kellett történnie január 28-án, mert az autópálya újbóli lezárására nem mutatott hajlandóságot a hatóság. Így a Stromlinienwagen úgy érkezett meg a helyszínre, hogy valós körülmények között még nem tesztelték, valójában a mérnökök sem lehettek teljesen biztosak benne, hogyan fog reagálni az erőhatásokra.

Ami az időjárást illeti, Zana erős kritikát fogalmazott meg az oldalszelet hibáztatókkal szemben. „Az erdőkben kiszámíthatatlan turbulenciák alakulhatnak ki, de nehezen hitető, hogy a tisztás Venturi-csőként működhetett, felerősítve az oldalirányú szelet.  Az aznapi szélerősség a Mörfelden-tisztásnál ismeretlen tényező. A szélcsatornás eredmények ismeretében elképzelhető, hogy elég erős volt az autó oldalirányú érzékenységének riasztó növeléséhez, de nem volt olyan szélvihar, ami széttéphetett volna egy autót, haladjon az bármekkora sebességgel is.”


Azok, akik szemtanúi voltak a tragédiának, állítják, hogy a tisztáshoz közelítve Rosemeyer jobbra húzódott, több helyet hagyott bal oldalon, számítva rá, hogy a jobbról érkező széllökés balra fogja dobni a kocsit. Ennek ellenére az autó jó fél méter szélességben behúzódott a belső sávtól balra található füves elválasztóra, ahonnan már irányíthatatlanul vágódott ki jobbra.

Rosemeyer három kísérletet tett aznap. Az első kettőnél nem zárta le a szellőzőnyílásokat, ezzel pedig ki tudta védeni a nemkívánatos erőhatásokat. Az utolsó nekifutásnál azonban lezárta a szellőzőket, így ugyan kevesebb levegő jutott be a burkolat alá, de távozni sem tudott merre. Egyre nőtt a nyomáskülönbség a kocsi alatt és a burkolaton belül áramló levegő között, míg végül meghaladhatta az autó tűrőképességét és letéphette a levegőkiömlőket elzáró lemezt, ami sérüléseket okozhatott a padlólemezen.

// Emlékjel a versenyző halálának helyszínén

Emiatt elvesztette leszorítóereje nagy részét, az instabillá vált autó hátulja pedig balra kezdett csúszni, és így elsőként a bal hátsó kerék ért a fűre. Amikor ez bekövetkezett, a puhább talaj miatt a jobb kerekek enyhén megemelkedtek – épp eléggé ahhoz, hogy az autó alól kiszökjön a levegő, és így teljesen megszűnjön a leszorítóerő. A rendőrségi jelentés alapján a jobb oldali kerekek ezután már nem érintették többé a talajt. Az autó hátulja továbbra is balra csúszott, ekkor csak a bal első kerék érintette a betont. A csúszás túlterhelte ezt a kereket, a felni pedig összeroppant. Ettől az autó átpördült a bal első kerék fölött, kétszer szaltózott, majd a szétszakadt karosszéria fejjel lefelé csúszott még, mielőtt megállt volna.

Mindez hihetetlenül gyorsan történt: Zana számításai szerint a kocsi mindössze 1,1 másodperccel azután szállt el, hogy először megcsúszott. A szakember szerint még ha az oldalszél közre is játszott a tragédiában, nagy szerepe nem lehetett: a nyomáskülönbség okozta sérülések végzetesek voltak.


A TEMETÉS

Bár Rosemeyert katonai tiszteletadás mellett, náci politikusok körében helyezték örök nyugalomra, a háttérben heves indulatok dúltak. Hogy megértsük ezeknek a napoknak a történéseit, fel kell tárnunk a versenyző náci múltját.

Tény: Bernd Rosemeyer a Nemzetiszocialista párt tagja, az SS tisztje volt.

Ha azonban csak e tény mentén ítéljük meg, könnyen hibába esünk. Az őt ismerők elmondásai jelentősen árnyalják ugyanis a képet. Tudható például, hogy sem a párthoz, sem az SS-hez nem fűzte őszinte lelkesedés – sőt, bizalmasai körében inkább negatívan nyilatkozott róluk. Rosemeyer igyekezett távol maradni a politikai csatározásoktól és a sportra koncentrálni, a párt többszöri közeledését is elutasította, és csak akkor csatlakozott, amikor már nem volt más választása: ha továbbra is ellenáll, örökre búcsút inthetett volna versenyzői karrierjének, és az is elég valószínű, hogy ennél súlyosabb fenyegetéssel is szembe kellett néznie.

// A Mercedes csapata Rosemeyer temetésén. Fehér versenyzői overálban: Manfred von Brauchitsch, Rudolf Caracciola és Richard Seaman, mögöttük balra Alfred Neubauer csapatfőnök.(Photo Alamy Stock)

Ellenszenvét azonban ezután sem titkolta. A grandprixhistory.org cikke megemlékezik az 1937-es Német Nagydíj díjátadójáról, ahol Rosemeyer harmadikként állhatott a dobogóra. A futamot Caracciola nyerte, aki Adolf Hühnlein náci tisztviselőtől vette át a Győzelem Istennőjét ábrázoló trófeát. Amikor Hühnlein hátat fordított, Bernd az istennő ajkai közé helyezett egy parázsló cigarettacsikket, és amikor a közönség nevetése miatt gyanút fogó náci hátranézett, Rosemeyer ártatlan képpel mosolygott vissza rá. De már a futam előtt is elkövetett egy csínyt: bár Hühnlein előírta a versenyzőknek, hogy az erkölcsöt szem előtt tartva nem csókolhatják meg nyilvánosság előtt a párjukat, Rosemeyer több kollégáját is meggyőzte, és amikor a náci elöljáró elfoglalta helyét a díszpáholyban, kiszálltak a rajtrácson várakozó autóikból, visszafutottak a boxba, hogy látványos csókkal búcsúzzanak el feleségeiktől a verseny előtt.

A nácik, akik a sportra csak propagandaeszközként tekintettek, óriási lehetőséget láttak a Rosemeyer-házaspárban. Bernd német autóval nyerte meg a bajnokságot és győzte le az olaszokat, franciákat és briteket a versenypályákon, bizonyítva a germán felsőbbrendűséget, míg Elly tökéletes példája volt annak, hogy a német asszonyok nemcsak a konyhában képesek helytállni, de más nemzetek férfijait is megszégyenítő bátorsággal viseltetnek a legveszélyesebb foglalatosságokban (így a repülésben) is. Tökéletes kirakatnácik lehettek volna – ha nem vetik meg annyira a nemzetiszocializmust mindketten.

// Elly és Bernd 

(Bár propagandaeszközként használták fel őket, a legtöbb német versenyző egyáltalán nem szimpatizált a nácikkal. A francia René Dreyfus, aki akkoriban a Ferrari versenyzője volt, később úgy emlékezett vissza, hogy talán Manfred von Brauchitsch kivételével egyikük sem rajongott a rezsimért. „Rudi [Caracciola] biztosan nem, sem Bernd. De mindannyiuknak be kellett mutatnia a karlendítést a pódiumon, még [a Mercedesnél versenyző angol] Dick Seamannek is, amikor nyert a Nürburgringen 1938-ban.”)

Így talán már érthető, miért könyörgött az özvegy a náciknak, hogy férjét szűk családi körben, terjengős szertartás nélkül, egyetlen imával helyezzék örök nyugalomra. Elly azzal is megfenyegette a pártot, hogy tüntetőleg kivonul a szertartásról, ha politikusok is felszólalnak. Kérését lesöpörték az asztalról, Rosemeyer temetéséből pedig a németek nagyságát méltató pártrendezvényt faragtak. Hitler például úgy fogalmazott: „enyhítse gyászotokat a gondolat, hogy [Rosemeyer] a német tekintélyért vívott harcban esett el.”

// Bernd és Elly sírja Berlinben

Hogy Elly beváltotta-e fenyegetését, sajnos nem tudjuk: emlékirataiban nem szól erről, a korabeli sajtótól pedig nem várhatjuk, hogy ilyen – a rezsimnek kínos – részletről beszámoljon. Azt viszont tudjuk, hogy bár Elly 1941-ben újra férjhez ment, Berndről sosem feledkezett meg. Amíg élt (száz évesen, 2007-ben hunyt el), minden év január 28-án tizenhárom szál rózsát helyezett el a versenyző sírjára (ez volt a közös szerencseszámuk: esküvőjüket is 13-án tartották). Dacára hosszú második házasságának, Ellyt kérése szerint Bernd Rosemeyer mellé temették el. Aki a mai napon kilátogat a berlini Walfried Dahlem temetőbe, a házaspár sírköve mellett meg fogja találni a tizenhárom rózsát: Berlin önkormányzata – Elly végakaratának eleget téve – azóta is minden évben gondoskodik róla, hogy a virágok a helyükre kerüljenek a tragikus baleset évfordulóján, életben tartva egy nyughatatlan versenyző és egy örökké tartó szerelem emlékét.


SOURCES: Leif SnellmanAutosport, Motorsport Magazine, Grand Prix History, Sidepodcast.