2018. február 18., vasárnap

Régmúlt idők embere vagyok

– 120 ÉVE SZÜLETETT ENZO FERRARI 

// Photocredits: Manuel Litran

Nehéz bármit újat mondani Enzo Ferrariról: aki valaha egy kicsit is érdeklődött az autósport iránt, az találkozott már a nevével, és magyar nyelven is rengeteg anyag érhető el róla a weben, nem is beszélve a néhány hónapja kiadott kiváló életrajzi kötetről



Éppen ezért úgy döntöttem, hogy az évfordulón nem egy sokadik életrajzi összefoglalóval terhelem az olvasókat, hanem egy interjún keresztül mutatom be a Commendatorét. A Car magazin 1977. augusztusi számában megjelent cikket szemlézem, melynek szerzője Keith Botsford volt.

„Két és fél órát töltöttem vele az irodájában” – vázolja a beszélgetés körülményeit Botsford – „abban az üres, barakkszerű szobában, amiben csak egy üres asztal, egy a Ferrari ágaskodó paripáját ábrázoló üvegszobor és Dino [Enzo elsőszülött, fiatalon elhunyt fia - nds] megvilágított portréja található, és újabb két órát egy szerény ebéd mellett az utca túloldalán: tészta, sült borjú és zamatos olasz gyümölcsök helyi rozéval meglocsolva. Beszélgetésünk során leginkább a következő dolgok ragadtak meg: először is a beszédének ékesszólósága, ahogy formálja a szavakat; másodszor az abszolút őszinteség, ahogy szinte a maga meztelenségében fedi fel magát; és végül a nem mindennapi észjárása, a széles látóköre, a számos referenciapont, a tökéletes minőség. Ennek a minőségnek a teljes mélysége csak akkor kápráztat el igazán, amikor elköszöntél tőle, és később visszagondolsz az együtt töltött órákra, a dolgokra, amiket mondott. A tisztaság, amit sugárzott, a nyugalom és a kontroll egészen inspiráló, sőt lenyűgöző. Megérted, hogy az a sok makacs és bátor és briliáns ember miért adja fel mindenét ezért az emberért. Megérted, mit jelentett a jelenléte a motorsportnak, és hogy a méltósága és tisztasága milyen hatással volt az utcai autókra.”

Hát, ilyen hatással volt az emberre Enzo Ferrari. De elég az ömlengésből, idézzük fel az Öreg néhány gondolatát az interjúból!

// Versenyzőként egy Alfa Romeóban 

„Nem dühít fel a kritika, mint ahogy az emberek mondják. Attól leszek dühös, ha hazudnak rólam. Mert én sosem hazudok. A hazugok élete bonyolulttá válik, én pedig egyszerűen félnék, hogy rajtakapnak. Így az emberek azt gondolják, hogy ravasz vagyok. De mindig is a lehető legkevesebbet adtam ki magamról a nyilvánosságnak.

Mint korábban mondtam, körbeutazhatnám a világot anélkül, hogy egy fillért is költenék. De hol voltak a szívélyes meghívások, amikor szegény voltam és éheztem Torinóban az első világháború után? Ki hívott magához akkoriban? Büszke voltam akkor, és büszke vagyok most is. Ma már nem megyek sehova. Nem utaztam azóta, hogy a fiam meghalt. Ha elmegyek emberekkel találkozni, nekik már kész véleményük van rólam. Ha viszont ők jönnek ide, akkor azt is látják, hogy mit hoztam létre.”

// Stirling Moss-szal 1964-ben Monzában. Photocredits: AP

„Úgy gondolok magamra, mint aki folyamatosan a gyerekkori álmát valósítja meg. Ötletekkel kereskedek: el kell adnom az ötleteimet, hogy azokat mások megvalósítsák. (...) Éjszaka álmodok, vagy ébren fekszem, és akkor jön az isteni szikra, ahogy mondani szokás. Arra gondolok, miért nem gyártunk egy ilyen vagy olyan gépet? Az én feladatom, hogy formát adjak egy ötletnek vagy koncepciónak. A következő lépés, hogy elmagyarázzam ezt az ötletet a technikusoknak, hogy vitatkozzak velük, amíg közös nevezőre nem jutunk. Ha az ötletek jók, működni fognak. Mert a konstruktőr emlékszik minden hibájára, ismeri az utakat, amik nem vezettek sehova.”

„Az autógyártónak nem kell sem mérnöknek, sem technikusnak lennie. Olyannak kell lennie, aki szenvedéllyel szereti az autókat, és rengeteg dolgot kell tudnia az emberekről. Az ő feladata, hogy összefogja a munkatársai ambícióit. Amikor a Fiat versenyeket nyert, a műhelyét nem egy technikus, hanem egy ügyvéd vezette. (…) Nagy bizalmat fektetek a munkatársaimba. Teljes bizalmat. Ez az egyetlen módja, hogy kiderüljön, rászolgálnak-e. Ha jók, mindent meg fognak tenni, hogy kimutassák nagyrabecsülésüket; ha pedig nem, mi lenne jobb módja felfedni a hibáikat? De én már nem foglalkozom az ipari résszel. Én új gépeket találok ki, a versenyekkel foglalkozok. A többiről csak tájékoztatnak.”

// Enzo egy rivális Brabham-et vizslat 1966-ban Monzában. Photocredits: Reg Lancaster / Express / Hulton Archive / Getty Images

„Mindig is mondtam, hogy a legnagyobb versenyző arról ismerszik meg, hogy képes kezelni bármilyen helyzetet, bármilyen autót, bármilyen körülményt, bármilyen versenyt. Minden versenynek, minden versenyzőnek, minden autónak megvan a maga történelme, a saját bensőséges története, és a maga módján mindegyik egy csoda a saját jogán. Nuvolari nagyszerű versenyző volt az én ítéletem szerint. Minden versenyén a halállal flörtölt. Nem kívánta túlélni két gyermekét. De a halál nem mindig jön könnyen, még azokhoz sem, akik megkísértik. Nuvolari szenvedélyesen kockázatos életet élt, és mégis megalázó módon kórházban halt meg. Megalázó módon, mert képtelen volt verseny közben meghalni. Moss is nagyszerű versenyző volt, talán a legösszetettebb versenyző, akit valaha ismertem, annak ellenére is, hogy soha nem nyerte meg a világbajnokságot. Csodálatosan harcos természetű pilóta volt, és bármibe is fogott, tökéletesen csinálta.”

„Tökéletesen le tudom írni egy versenyző pályafutását, azt hiszem megértem őket, noha a mai pilóták egészen mások, mint akiket én ismertem. Egy versenyző ma fizetett sportoló, akit a bevétel érdekel. Amikor odajön hozzád, az első dolog, amit bizonyítani akar, hogy ő a  legjobb a csapatodban; a következő pedig, hogy ő mindenki másnál is jobb. Talán megvannak az ehhez szükséges képességei, de szüksége van az autódra, hogy ezt bebizonyítsa, így a pályafutása következő lépcsője az, hogy a lehető legnagyobb elvárásokkal fordul feléd. Ha teljesíted a kérését, elérheti karrierje tetőpontját. És ez megváltoztatja az életét.

// Luxus sportautókat gyártott, de ő maga mezei Fiatokkal járt. Photocredits: Paris Match Archive / Getty Images

Új gazdasági és társadalmi helyzettel kell szembenéznie. Hírneve ehhez az élethez tereli őt. A versenyzőnek csendes magánéletre van szüksége, de hogy érhetné ezt el, ha mindkét végén kell égetnie a gyertyát? Aztán jön az idő, amikor már csak megy tovább, még mozgatja a szenvedély, ami a kezdet kezdetén elindította. De a bevétel éppolyan fontos számára, mint a sport. Emiatt szükséges, hogy vezessen, bármilyen és mindenféle fizikai és szellemi állapotban, hogy finanszírozni tudja új életmódját.

Ma már nem létezik amatőr sport, mindent a pénz törvénye ural. A motorsportban ma már a szponzoroké a főszerep, miattuk inflálódtak annyira a sport költségei, hogy ma már egy jó versenyző félmillió dollárt kóstál évente. Én szívesen látom a szponzorokat, akik hozzátesznek valamit a sporthoz: kenőolajat, bukósisakokat, biztonsági felszereléseket, satöbbi. De a cigaretták meg a vitaminok már prostitúció, elértük azt a pontot, amikor teljesen személytelenné válnak az autómárkák.

// Enzo három pilótája: Tazio Nuvolari, Carlo Felice Trossi és Antonio Brivio társaságában 1933-ban.

A szervezők prostituálják a sportot a publicitásért: az arrogáns reklámtábláik elfoglalják a lelátókat és zavarják a nézők kilátását. Minden a profitra van kihegyezve. A versenyzők csak ezekhez a körülményekhez igazodnak. A szervezők azt hiszik, hogy látványosságot kínálnak, de a régi időkben voltak igazi látványosságaink: látványos technikánk, becsületünk és sportunk.”

SOURCE: Car August 1977.